Egy csipetnyi mesetörténelem

A mese valójában csak a XIX. századtól tekinthető gyerekműfajnak. A mesélés addig a felnőttek számára nyújtott lehetőséget önmaguk és a világ megismerésére. Elmondható, hogy egészen addig a mesék a bölcsőtől a koporsóig végigkísérték egy ember életét.

A szegények és a gazdagok egyaránt meséléssel múlatták az időt… Meséltek a parasztok, miközben dolgoztak a fonóban, fosztották a kukoricát, vagy őrizték az állatokat a mezőn. A kastélyokban, várakban pedig meséltek a nemesek, ezzel tették változatosabbá szórakozásaikat.

Az 1800-as évek második felében még minden faluban élt egy mesemondó, aki fejből mondta a történeteket, s alakítgatott rajta a hangulataiknak, évszakoknak megfelelően. A közönség ezt elfogadta, s teljes odaadással hallgatta a történeteket. A mese menetén, a mese lényegén azonban nem szabadott változtatni, mert a hallgatóság azt nem fogadta volna el. 

Reflektorfényben: a multifunkcionális mese

A mesélésnek komplex szerepe volt a mindennapokban.

Tovább hagyományozta a történelmi szokásokat, bemutatott hétköznapi és ünnepi tevékenységeket, képet adott a rituális szertartásokról és rávilágított azok jelentőségére is, a közösség számára nyilvánvalóvá tette a viselkedési mintázatokat. A mesélő kifejezésmódjával rávilágított arra is, melyik viselkedésmód a helyes és melyik a helytelen. Érzelmei érvényre juttatásával és különböző metakommunikációs eszközökkel felerősítette a mese azon hatását, amely osztályozta, értéket adott a magatartásoknak úgy, hogy a mesehősöket olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amely az elvárásoknak megfelelt. Ezzel irányította egyik generációt a másik után. A mese tehát szociális szempontból nagyon fontos szerepet töltött be: mintákat adott és segített eligazodni a közösség szabályai között.