Mi a helyzet a mesével a TŰZVONALban?

A tanítási gyakorlatomban én is használom a mesét, mégpedig annyiszor, ahányszor szerét ejthetem. Ahová lehet, oda belecsempészem a történeteket, ezekkel észrevétlenül tanulnak a gyerekek.

Rövid terjedelmű meséket olvasási és szövegértési gyakorlatként, hosszabb terjedelműeket magam mesélek „fejből” vagy felolvasva.

A gyerekek fogékonyak a mesére, de egyre több a mesehallgatás közben unatkozó vagy - nem a meséhez kapcsolódóan - rajzolgató gyerek.

A mese igen sok területen segít. Mérhető eredményeken túl – nyelvfejlesztő hatás, ismeretszerzés, ok-okozati összefüggések felismerése, olvasóvá nevelés, szókincs gazdagodása – a gyerekek a mesékből megismerkednek az erkölcsi jó és rossz fogalmával, a társadalmi igazságérzetet kifejező sztereotípiákkal (pl. a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz megbűnhődik), de segít a mese az élethelyzetekben eligazító magatartásminták közvetítésével, sőt segít a nemi szerepek tudatosításában is.

Az egészség is fejleszthető a mese segítségével. Hiszek a mese gyógyító erejében. Beteg gyereknek mesélni kell, mert a meseszituáció testi közelséget, intimitást jelent a szülőkkel, ami kisgyermekkorban igen fontos. A mese tartalma, évszázadok alatt kialakult, letisztult formája pedig azt üzeni, hogy van a bajból kiút.
Egészséges kisgyerek mentális egészségvédelmének fontos eszköze a mese, mert személyiségfejlődését segíti a pozitív mesealakokkal való azonosulás, az erkölcsi jó és rossz közötti választást világossá teszi, biztonságos eligazodáshoz segít az élet dolgaiban, feszültségoldó hatással bír.

A szülő szerepe óriási, hiszen hat-hétéves korban egy kisgyermeknek már komoly mesetapasztalatokkal kellene rendelkeznie. Újra utalok a mesélés szituációjára, intimitására. Erről a szülőnek lemondania, el sem kezdenie a mesélést nem nevelési hiba, hanem BŰN. Nem mentheti magát a szülő azzal sem, hogy majd az óvodában mesélnek a gyereknek, mert az egyre bővülő képzési feladatok következtében a mesélés az óvodában is jelentősen visszaszorult.

A legfontosabb érv azonban az, hogy mindazt a pozitív hatást, amit a mese kifejt, a gyerek számára a legfontosabb, leghitelesebb személyen, a szülőn keresztül kapja.

Egyre nehezebb megtalálni az utat a szülőkhöz, mivel nem látják be a mesélés fontosságát. Ha szülői értekezleten beszélek erről,  a nem fontos dolgok halmazába utalják úgy, mint a gyorséttermek és tévénézés ostorozását.

Néhány igen szűk szókincsű és felszínes figyelmű kisgyerek szüleinek személyes beszélgetés alkalmával is felhívom a figyelmét a mesélés fontosságára, de kevés eredménnyel. Egy nem olvasó szülő nem látja be, miért van szükség a mesélésre, amikor ott a TV, s a saját fikcióigényét ő is abból elégíti ki.

A szülőkkel szemben mondhatni egyáltalán nincsenek pozitív tapasztalataim. A gyerekek persze nem reménytelenek, őket rá lehet kapatni az olvasásra – bár ez is egyre nehezebb feladat. (Olvasni jól tudó és mesélő gyerekeket is nehéz szépirodalmi szövegek olvasására rábírni. Nagyobb kedvvel olvasnak ismeretterjesztő könyveket. Többnyire ilyenekkel ajándékozzák meg őket a szülők, hogy „hasznos” tudást nyerjenek belőlük.)

Az egyetlen fortélyom az, hogy magam is nagyon szeretem a meséket, ezért széles körben alkalmazom azokat. Igyekszem kihasználni szókincsfejlesztő, ismeretközlő, feszültségoldó hatásukat. Magam is írok nekik kis meseszerű szövegeket, mert úgy találom, hogy a tankönyvükben kevés a mese.

Szeretek mesélni, úgy hiszem – remélem -, élményszerűen mondom el a gyerekeknek a meséket. Természetesen válogatva, hiszen az utóbbi tizenöt évben rengeteg értéktelen, hibás, sőt káros „mese” került piacra. Erre folyamatosan fölhívom a szülők figyelmét is. Igyekszem figyelemmel kísérni a könyvesboltok kínálatát, hogy a szülőknek ajánlani tudjam azokat a könyveket, amelyeket értékesnek tartok.

A szöveget szerkesztette: Csabai Dorina Eszter