Chip chip csóka - Mese vagy mondóka?

Ez a dilemma egy évtizede talált rám először, amikor világra segítettem az első Baba-Mama klubomat. Egy hatalmas teremben csúsztak, másztak, totyogtak a csöppségek, miközben szüleik (huszonéves anyák és apák) kiflimaradékokkal, ropidarabokkal a kezükben botladoztak a szétdobált játékok között. Bámulatos módon úgy folytattak eszmecserét, hogy közben saját csemetéjük orrát törölgették vagy visszapattintották a kisautó kiesett kerekét.

Egy ilyen szakértői gyermeknevelési konferencián került elő a Számítógép-tévé vagy mese-mondóka? kérdése.

Az egyik lelkes anyuka büszkén mondta, hogy ők soha nem néznek televíziót, esténként csak olvasásról és közös játékról lehet szó. Egy ifjú apuka erre azonnal kifejtette, hogy „Most még oké, de mi lesz, ha Bence iskolába megy és az összes haverja látta a bunyós filmet, ő pedig nem…?! Ki fogják közösíteni.” A háromgyerekes Bori eddig csak figyelt, de most mély, erős hangján megmondta a tutit. „Amikor már ötödik éve visítoznak körülötted a gyerkőcök, akkor simán megengedett, hogy leragaszd őket a tévé elé egy mesével, amíg megfőzöd a vacsorát. Én már feladtam az elveimet.”

Az összejövetel summázása: jó megoldás nem született, de megállapítottuk, hogy a képernyő kontra mondóka probléma létezik. Ezt évről évre megerősítették az óvodák és iskolák előtti beszélgetések a szülőkkel. Nagyjából mindenkihez eljutott a hír, érdemes mesélni, verselni, beszélgetni a kicsikkel…, de kinek van erre ideje?!

A választ Ranschburg Jenő: Áldás vagy átok” című könyvében találtam meg:

„A feladat tehát … olyan televíziózási, internetezési szokások kialakítása, melyek az elektronikus médiát mindennapi életünk fontos részévé – nem pedig kizárólagos birtokosává – teszik.”

Uccu neki, nosza! A megoldás az arany középút! Ha már tudom, mit akarok, félig az enyém is! – éljeneztem magamban, hogy rátaláltam a megoldásra. Már csak azt kellett kitalálni, hogyan fogjak hozzá most-azonnal-de-rögtön a megvalósításhoz. Holnap el is mesélem.

További írások