Visszadobott labda

Holdállástól és hormonszinttől függően olykor ráül a testemre-lelkemre a nyomasztó hangulat. Olyankor jön jól a visszadobott labda, amikor a zsigereimben úgy érzem, az eső azért esik, hogy bosszantson, direkt akkor fogy el a boltban a kedvenc sajtom, mikor én kerülök sorra, a könyvtárban hárman is várnak arra a könyvre, amit azonnal ki kellene kölcsönöznöm. "Csak velem történhet ilyen!"

A múltkor fancsali képpel vezettem, szedtem össze a srácaimat edzés, suli után és robotként szállítottam őket a bázisra, azaz haza. Nem kérdezgettem, hogy telt a napjuk, nem meséltem el, mit terveztem vacsira, csak fásultan araszolgattam a dugóban. Gondolom, feltűnt a kiskamaszaimnak, hogy még arra sem reagálok, ha tépik, nyúzzák egymást, így ők kezdtek el kérdezgetni. „Valami bánt, anya? Szomorú vagy?”.

„Neeeem, feleltem, csak a hócipőm tele van azzal, hogy semmi sem sikerül, mindenről lemaradok… és engem senki se' szeret…” – amit ilyenkor mondok, azt sajna hiszem is, s átitatódom a kigondolt, majd kimondott szavak negatív energiájával.

A testem pedig azonnal reagál is rá. Lecsúszik a váll, görbül a hát, felszakad egy mély sóhaj. Ebben a szerencsétlen esetben az lehet a legjobb, ha mentőövként visszapasszolják nekem a labdát, amelyet én dobtam nekik – már annyiszor. Nagy szerencsém, hogy a fiaim azonnal kapcsolnak és ugyanazt ugyanúgy adják nekem, amit én nyújtok nekik mélybecsúszásuk idején. Azonnal feltöltik a  Szürke Fecske (az autónk)  utasterét fényes szavakkal. Súgnak, búgnak, minden kimondott mondatuk tele van erőt adó energiával. S valahogy megindul a kocsisor is, a kedvenc számom megy a rádióban, és mire beparkolunk a kéró elé, már újra nevetünk. 

ÍRÁSOK MÉG, MÉG, MÉG...