Szóerő tartósító
„A szavakban igen nagy erők rejlenek, de csak akkor, ha teljesen fedik azt, amit ki akarnak fejezni. A fénytelen, üres szavak fedezet nélküli csekké válnak – nem lehet venni értük semmit.” (Szepes Mária)
Annát harmincéves korában találta el Ámor nyila. Fátyolos tekintet, módosult elmeállapot…
Szerelmes-puhán szálldosott rózsaszín világában ide-oda. Minden találkozásunkat (olykor többször is) megszakította a sejtelmes telefonos suttogás.
Ilyenkor intett, hogy várjunk, kicsit elfordult, a hajába bujtatta arcát, kuncogott, cuppogott és egy átéléssel kilehelt „szeretlek”-kel búcsúzott. Aztán mindig kellett néhány perc, hogy újra felvegye a beszélgetés fonalát. Jó munkatárs-barátnőként kutya kötelességünk volt vele örülni a megérdemelt boldogságának.
Ahogyan az lenni szokott, az élet nem állt meg, teltek a hetek, hónapok. Anna lelkes telefonos elfordulási nem ritkultak, csak rövidültek. A végén elhangzó „szia” egyre közelebb csúszott a „szeretlek”-hez, s végül össze is olvadt egy nyelvtörő „sziaszeretlek”-be. Ez lett a kötelező elbúcsúzás. Íratlan szabállyá vált, hogy amelyikük kihagyta, az súlyos lelki pofont adott a másiknak. Hogy béke legyen, sziaszeretlekezett… akár minden rendben volt köztük, akár feszültségek nehezítették a hétköznapjaikat.
A szeretlek szó lassan megkopott, kiürült, elvesztette vitalitását. Kár! Úgy érzem, elvesztettek valamit.
Tudod, mi jut erről a történetről eszembe? Szepes Mária egy bölcs mondata:
„A szavakban igen nagy erők rejlenek, de csak akkor, ha teljesen fedik azt, amit ki akarnak fejezni. A fénytelen, üres szavak fedezet nélküli csekké válnak – nem lehet venni értük semmit.”
ÍRÁSOK MÉG, MÉG, MÉG...
