Verbális tőr
A viharos szél befújt engem az urbanizációs koporsóba, a plázába. Ordított a reklám, műígéretek közt műlevegőt szippantottam…, de legalább szélcsend volt. A fogasokra akasztott ruharengetegben sétálgatva húztam az időt. Nem érdekeltek az a színek, a trendek, az anyagok, így automatikusan fogadta be az értelmem egy párocska mellettem folyó tanulságos (szó)csatájának tartalmát.
A lenőtt szőke (mű)bőrdzsekis csaj idegesen rángatta a leértékel farmerokat, míg mackós párja egy lépéssel mögötte akcióba kezdett. Fogai közt sziszegve kieresztett egy-egy éles kijelentést.
„Minek megint egy nadrág? Van vagy nyóc!” Asszonykája hátra sem nézett, úgy felelt. „Szűkek, kell valami kényelmes.” Lopva a pasira pillantottam, lüktetett egy ér a halántékán, aztán szúrt. „Kihíztad mindet. Minek zabálsz este?” A döfés mellément, a nő nem reagált. A pasi újra szúrt. „Akkora a segged, mint az ólajtó… én meg fizethetem az új cuccokat!” Na, ez a döfés szíven találta.
A nő az akasztókra hajította a kihagyhatatlanként reklámozott farmert és a bejárat fele indult sietősen. Mackója öt lépés távolságból követte.
Mackópapa jól szíven döfte Mackómamát. Addig próbálkozott, amíg sebet nem okozott. A verbális tőrrel ejtett sebek csak lassan gyógyulnak be. Annyira meg kellene gondolni, hogy mit vágunk a partner fejéhez, amikor felmegy a pumpa. Hogy jogosan vagy jogtalanul haragszunk a kedvesünkre (gyerekünkre, ügyfelünkre stb.) mindegy. (Szó)fegyvert rántani és használni nagyon durva cselekedet. Főleg azzal szemben, aki valaha közel engedett magához és megmutatta a gyenge pontjait. Érdemes ezen elgondolkodni kicsit. Nekem is, persze.
ÍRÁSOK MÉG, MÉG, MÉG...
